Erőszak és rák

Sziasztok!

Ez a cikk kicsit kapcsolódik az előzőhöz, de nem csak azt a témát érinti. Próbáltam megmutatni, miért is nem úgy van sok dolog, ahogy a blogokban ábrázolják. Remélem tetszeni fog:)

Ezen kívül köszönjük a feliratkozókat, és a sok-sok támogatást, amit kapunk tőletek már most, rendkívül hálásak vagyunk érte!:)

Ui.: Azoknak, akik kritikát kértek Dittától; hamarosan felkerül a szabályzat erre vonatkozóan, azt mindenképpen olvassátok majd el.

Erőszak és rák

Nem, ez egyáltalán nincs rendben!

Az utóbbi időben rengeteg olyan bloggal találkozhat az ember, ami a sötétebb, komolyabb témákat akarja előtérbe helyezni. Ez leginkább a Dark c. fanfiction sikeréhez és elterjedéséhez köthető, és szerintem szerepet játszik benne az is, hogy természeténél fogva a fiatalabb korosztály szeretne mihamarabb felnőni, érett fiatal felnőtt szerepében tetszelegni, világmegváltó gondolatokat közölni. Ezzel nem is lenne gond, mármint azzal a részével, hogy nem akarja, hogy gyereknek kezeljék.

A gond az, hogy a virtuális közönség előtti színpadon mindezt azzal tudja elérni, hogy olyan témákról tart előadást, amikhez a világon semmi köze, mi többiek pedig vagy elvonulhatunk egy sarokba sírni, vagy hangos nevetéssel jutalmazhatjuk az általában vérig sértődő írópalántát.

Gondolok itt az indokolatlan, random szexjelenetekre, amik sokszor vagy átmennek helytelen pornóleírásba, vagy éppen olyan életidegen cselekménysorral rendelkeznek, hogy a felvilágosítást tartó tanárok sírva menekülnének; mindezt azért, mert az elképzelt álomvilágon kívül a legtöbbjüknek nincsen tapasztalata, csupán annyi, amennyit olvasott, rosszabb esetben a tizennyolcas karikás oldalakon látott.

De nem is ez a legrosszabb része. Hisz mind írtunk olyat, amit szégyellünk, ami még nagyon kezdő, és nagyon gyermeteg írás, amit mind tűzre vetnénk. A legrosszabb, hogy sok esetben tökéletesnek hitt irományukat úgy védik, mint tigris a kölykét, és a kritizálni merő egyénre ráküldik barátnőhadseregük kilencven százalékát.

De amiért ebbe a cikkbe valójában belekezdtem, az nem az, hogy a fiatalabb korosztályt lebeszéljem a szerintük karikás tartalom írásáról, mert túl vastag fába nem vágom a fejszém. A cikk lényege az, hogy a korábbi vendégcikk írójához hasonlóan megpróbáljam felnyitni az emberek szemét, hogy a nemi erőszak nem izgató, és hogy a rák nem mellékszála a történetnek.

Igen, tudom, hogy Raistlin cikke mélyen belement a miértekbe és hogyanokba, és acélbetétes bakanccsal rúgta oldalba az ilyen blogok működtetőit. De miután múltkor megláttam, hogy többen azon hőzöngtek, hogy egy tizenkét éves szerző egy pedofíliáról szóló blogot hozott létre (szerencsére ez azóta törölve lett), úgy éreztem, muszáj megírnom ezt a cikket nekem is, csak épp egy kicsit más aspektusból. Mert míg a fent említett író kicsit szárazabban ment bele a tananyagba, addig én az emberi oldalára szeretném fektetni a hangsúlyt. Igen, az is van neki.

Kezdjük a legkézenfekvőbb témával, a már korábban is boncolgatott nemi erőszakkal.

A vendégcikkből egyértelműen kiderült, hogy ki követ el erőszakot, és hogy igenis létezik kapcsolaton belüli erőszak, mivel az már annak minősül, ha az egyik nem akarja, vagy csak beledumálják. Így lényegében az elmúlt két hétben majdnem minden blog, amit olvastam, felhasználta az erőszakot, mint szexuális jelenetet.

Először: a megszokott megerőszakolás, amikor az áldozatot erőszakkal kényszerítik. A fiatalok által írt történetek nagy része ezt arra használja fel, hogy a két szereplő találkozhasson, és hogy legyen köztük valamiféle kapcsolat, ezért a történet közben először csak a patkók kezdenek dobogni, majd a messzi-messzi horizonton feltűnik a szeretet unikornisa, és mágikus csillámporával behinti a főszereplőket, így azok bágyadt jólétben borulnak egymás keblére, és az örök szeretet jegyében örökre együtt maradnak. Happily ever after.

A valóságban azonban a megerőszakoltak nem kezdik el élvezni az aktust, miután a férfi beléjük hatolt, és aki egy kicsit is figyelt biológián, az tudja, miért. A női testen nem „kapu” van, mint ahogy azt az egyik jól sikerült olvasmányban találtam valamelyik nap, így nem lehet rajta csak úgy ki-be mászkálni.

Igen, próbálom kerülgetni a forró kását, és ha még nem esett le, miről beszélek, akkor lapozz fel egy biológia könyvet, vagy várd meg, míg nyolcadik osztályban az emberi test kerül sorra tananyag szerint.

Szóval a félelem okozta blokkolt állapot eleve meggátolja, hogy a nő élvezhesse az aktust, de még ha ne adj, Isten lenne is olyan elmebeteg pszichopata xx kromoszómákkal rendelkező egyén ezen a földön, aki esetleg élvezné, utólag aligha fog kellemes élményként gondolni a történtekre.

Az esetek nagy többségében sajnos a nőket megverik, megkéselik, és sajnos előfordul, hogy meg is ölik. Aki viszont – hogy úgy mondjam – elég szerencsés ahhoz, hogy ép bőrrel megússza, nőgyógyászati vizsgálatokra jár az esetleges fertőzések miatt, vérvizsgálatra megy az AIDS gyanúja miatt, ha sérülést szenvedett, kezelnie kell, és a lelki károkról még nem is beszéltem.

A lényeg itt az, hogy milyen lelki törést okoz egy ilyen élmény, amikor embertársaiban kell ekkorát csalódnia. Mert persze, tudjuk, hogy a világ egy borzalmas hely, hogy rengeteg gonoszság lappang az emberekben, hogy elrontottuk a világunkat. De ez a sok rossz mind csak lebeg az emberek feje fölött, és valahogy mindenki azt gondolja, hogy csak valaki mással történhet meg, vele úgysem. Amikor pedig ez a téveszmékből álló védőburok kipukkan, fájdalmas sérülések várnak ránk.

A megerőszakolt nők között akad olyan, aki egy életen át emlékeztető jegyül szolgáló heggel éli le az életét, és szerencsésnek mondhatja magát. Mert sokan pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulnak, ideiglenesen vagy tartósan gyógyszeres kezelésre szorulnak. Akad, aki végleg megundorodik a férfiaktól, és a homoszexualitás felé fordul (majd később ezért kap rosszalló pillantásokat és megvetést…), vagy éppen aszexuális lesz. És akad, aki már nem látja meg a fényt az alagút végén. Vagy épp meglátja, csak épp a rossz irányból, mert igen van, aki ennek következményeképp dobja el az életét.

Ez mind-mind egy helyzet „járulékos kára”, amit sokan a bloggerek közül alapszituációként, és izgató jelenetként tüntetnek fel. Nem. Ha ilyet látsz, szólj rá, és mondd el, ez mennyire nem így van.

(Másodszor ott van az az irracionális és lehetetlen helyzet, mikor az adott történet férfi főszereplője belekényszeríti partnerét az aktusba erőszakkal vagy zsarolással, de párkapcsolatban élnek, esetleg „normális” szexjelenet lesz a vége. Az sem egészen úgy van, mint ahogy sokan leírják, mert kötve hiszem, hogy ez egy egészséges párkapcsolat lenne.)

Szóval, hogy egy kicsit lezárjuk a cikknek ezt a részét: nem, a főszereplő nem lép túl azon, hogy megerőszakolták, legalábbis nem úgy, hogy kisírja magát a sztereotipikusan homoszexuális legjobb barátja vállán, kap egy puszit a legjobb barátnőjétől, majd kap egy fagyit és éli tovább undorítóan klisés életét. Örökre nyomot hagy benne (és talán rajta is) az eset, meg se próbáld lenyomni a torkomon, hogy feláll és büszkén felszegett fejjel továbbsétál, mondván, hogy „erős a karakter jelleme”.

Meg kell említeni, hogy van, aki felizgul a lekezelő, agresszív bánásmódra, de elég kevesen vannak, és ha szabad ilyet mondanom, szerintem betegek.

Drámai emberi helyzetek a történetekben

Mostanában megszaporodtak az olyan blogok, amik olyan drámai és mélyenszántó alaphelyzeteket vonultatnak fel, mint a főszereplő korai terhessége, leányanyasága, főszereplő fogyatékossága, mint például a tolószékesség, a vakság és társaik. De ott vannak a súlyos betegségek is, amik sok esetben halálosak. Ilyen a leukémia, vagy más rák, TBC, stb. Meg se próbálok többet felsorolni, mert az esetek többségében a szerző nem kezd bele mélyebb kutatásba, hogy valami más betegséget találjon.

Ezeknek a betegségeknek a súlyát a blogosok többsége hála az égnek felfogta, bár talán nem is mindig tudja pontosan, miről ír. Többször jutottam magamban arra a véleményre, hogy azért a leukémiát választotta a főszereplője keresztjének, mert az súlyosabbnak, rosszabbnak hangzik, mint egy „egyszerű” rák. Vagy épp sokszor nem is tudta az illető, hogy a leukémia voltaképp vérrák, csak azt, hogy gyógyíthatatlan betegség.

Az ilyen témákat feldolgozó blogok kilencven százalékával az a bajom, hogy még ha igényesen is van megírva maga a történet, az író a betegséget csak mint súlyt adta a főszereplője mellé. Olyan mázsás teherként, amit nem bír el, ezzel adva drámai felhangot a történetének. Ezzel próbálja elérni, hogy komolyan vegyék, hogy látszólag mély és magvas gondolatokat megfogalmazó, de valójában semmitmondó internetes idézetekkel nyomathassa tele az egész oldalt és irományt.

Az ilyen monumentális állapotokat nem lehet félvállról venni, nem lehet nem utána járva írni róla. Menj bele, nézd meg, milyen tünetei, milyen velejárói vannak, milyen kezelésekre kell járni, mi történhet. Kérdezz; ha van orvos a rokonságban, baráti körben, ne félj kérdezni! És ezeket ne arra használd, hogy drasztikus véget érő szerelmi szálat írj le nyáltól csöpögve. Olyan cselekményszálat válassz és találj ki (nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy legyen egy jó cselekményszálad!), ami életszerű, ki van dolgozva, meg tudod írni, és szorosan összefonódik a betegséggel. Mellékesen jöhet egy kis puszi-puszi is.

Jodie Picoult munkássága – avagy taníts mester

Jodie Picoult, aki személyes kedvencem, tökélyre fejlesztett a könnyfakasztó, durva történetek megírását. Többszörös bestseller író, így szerintem megéri utánanézni a munkásságának.

Az egyik kedvenc könyvem tőle, a Nővérem húga.

Kate-nél két éves kora körül diagnosztizálták a leukémia egy nagyon komoly, agresszív válfaját, ami kétszer egy kezelésre nem reagál. Ráadásul sem a szülei, sem a testvére nem rendelkeznek megfelelő génekkel ahhoz, hogy donorok lehessenek, így az orvosok felajánlanak egy olyan lehetőséget, ami talán megmentheti Kate életét. Létrehozzák neki a tökéletes genetikával rendelkező rokont; így születik meg Anna, aki arra lett teremtve, hogy megmentse a nővérét.

Amikor azonban Kate-nek már nem csak limfocitákra és csontvelőre van szüksége, hanem Anna egyik veséjére is igényt tartanak az orvosok, Anna minden spórolt pénzét egy ügyvédre költi, aki hamarosan már inkább puszta emberségből viszi tovább a lány ügyét. Anna ugyanis beperelte szüleit, és önállóságot követelt. Egymaga akart dönteni a testét érintő döntésekről. Ez persze a nővére halálát jelentette volna, de Annának is megvoltak az indokai.

A könyv vége fordulatos és meghökkentő, szem nem marad szárazon.

(A film verzió főszerepében Cameron Diazt láthatjuk. Most azt mondom, kezeld két külön műnek a könyvet és a filmet, mert lényeges különbség van a kettő közt.) 

Látod? Ez a különbség egy könyv között, ami egy család könnyfakasztó drámájáról szól, és egy olyan blog története közt, ami egyszerűen csak arról szól, hogyan jön össze két tizenhat éves. Utóbbit nem lehet komolyan venni.

És őszintén szólva, nem vagyok kíváncsi a Csillagainkban a hiba jellegű utalásokra, mert arról is megvan a véleményem.

De ott van a Szívtől szívig, amely egy halálra ítélt utolsó kívánságának teljesítéséről szól; hogy vajon a kislány megkaphatja-e a szívét, vagy sem, ott van a Törékeny, amely egy súlyosan csonttörékeny kislány drámáját mutatja be, és ott van az Elrabolt az apám, ami egy férfi börtönbe jutását és a tárgyalásának jogi procedúráját meséli el, miközben az ügyvédje a veje, és alkoholista, a lánya pedig válaszokat keres. Mind-mind komoly és elképesztő történet, és mind úgy életszerű, mintha a szomszédban történne. Ezek csak példák voltak, a kedvenceim, de Picoult az autizmustól kezdve az amisokig már sok mindent felhasznált. És mindnek alaposan utánajárt; részletekbe menően kutatott, hogy a könyve tökéletes legyen.

Ha ilyenről írsz, neked is kutatnod, jegyzetelned és tanulnod kell.